Július az aratás hónapja, június 29. Péter-Pál napja. A magyarok úgy tartják, hogy e napon a „búza töve megszakad”,  és  ilyenkor kezdődik az aratás. A teljes mondás úgy tartja, hogy a búza Szent György napján szökik szárba, májusban kihányja a fejét, Szent Vid napján abbahagyja a növekedést és Péter-Pál napján megszakad a töve. Ez mai nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy április végén hosszú szárat ereszt, májusban megindul a kalászfejlődés, június közepén már nem fejlődik tovább, így utána lehet aratni.  Péter és Pál emléknapja, mint az aratás kezdete vált ismertté a néphagyományban. Sokfelé ekkor kezdték vágni a rozsot, a búzát. Ha ez utóbbi még nem érett meg a betakarításra, akkor egy-két kaszasuhintást végeztek, csak hogy képletesen megkezdjék az aratást.

A kenyérgabona betakarításának a sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, melyek gyakran vallásos jellegű szertartásokkal is összekapcsolódtak. A termény betakarításával embert próbáló időszak vette kezdetét, a dologidő szó szerint látástól vakulásig tarott, teljes mértékben igénybe vette az emberek erejét és idejét. Az aratás kezdete és vége azonban nagy jelentőséggel bírt.

A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek és imádkoztak azért, hogy addig amíg a terményt be nem takarítják, mentse meg őket és az értékes gabonát az esőtől. A gabona minden egyes szeme létük biztonságát jelentette, ezért nagy becsben tartották. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte.

Elszórt adatok vannak arra vonatkozóan, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt, pl. az arató a derekára kötötte, hogy majd ne fájjon.

Egyike a naphoz kapcsolódó hiedelmeknek, hogy amelyik legény vagy lány elsőnek hallja meg a harangszót Péter, Pál napján, az még idén megházasodik.

Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát.

Főként az uradalmakban vagy ahol nagyobb létszámú arató dolgozott, az aratás kényszerszüneteiben különféle maszkos játékokkal szórakoztatták egymást, pl. álesküvő, a marokszedők búcsúja, medvetáncoltatás került bemutatásra.

 

A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott.

Egy kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen.

Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek kapcsolódtak, ebből készült az aratókoszorú. Általában a földesúrnak készítették, de az utolsó kalászokból egy kis csomót mindenki hazavitt és különféle magyarázatokkal az őszi vetőmag közé elegyítették.

Az aratás befejezésekor rendszerint aratóünnepet tartottak. A magának arató család nem rendezett különösebb ünnepséget. A módosabb gazda, aki részes aratókkal dolgozott, megvendégelte munkásait. Nagy aratóbálokat elsősorban az uradalmakban rendeztek.

 

 

József Attila: Aratás előtt

 

A bús bíbor királyfi, naplemente

Búcsúcsókjától ég a dús kalász.

Néhány vidám tücsök már dudorász

S úgy ing a földön csendes este enyhe,

 

Mint vén öreg huszáron lóg a mente,

Kit nem ölel a nyárestéli láz.

De itt a búza s rozs méhébe száz

Apróság vár a fényre, napra, csendbe.

 

És várnak egyre mind a virradatra,

Mikor az égből napsugár pereg.

A duzzadt tábla jó, acélos fajta

 

S hajnalba jönnek barna emberek,

A válluk széles, nagy kasza van rajta…

… Szellő fuvall, a tábla megremeg.

 

Forrás: www.tudasbazis.sulinet.hu, www.piszkeioko.hu

---

---