A Húsvét előtti vasárnap Jézus Krisztus Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásának ünnepe.  Az örvendezők a szamárháton érkező Jézus Krisztus elé ruhákat terítettek a földre, pálmaágakkal integettek üdvözlésére. Ennek emlékezetére alakult ki a mediterránumban a pálmás, az északibb tájakon pedig a barkás körmenet. Utóbbihoz kapcsolódik a virágvasárnapi barkaszentelés és a barka szentelményként való felhasználása, kezelése.

Már a 7. század óta pálmát szenteltek ezen a napon. (Nálunk ezt a barka helyettesíti.) Néhol a barka gyűjtésének is kialakultak hagyományai, például a 18. század elején a ferencesek sümegi templomából körmenet indult a barkát hozó gyerekek elé. Szabadkán is körmenet vitte a barkát az összegyűjtés helyéről a Szent Teréz-templomba. A barkaszedés általában mindenütt a gyerekek dolga volt, és a közösség barkáját a szentelésig együtt kezelték. Előfordult azonban, hogy a hívek maguk szedtek és vittek barkát a szentelésre, és a szertartás alatt felemelve a kezükben tartották.
A múlt századfordulón a göcseji iskolás fiúk fejükön süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok fehér koszorúval a fejükön gyülekeztek az iskolában. A tanítójuk vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat vágni. Visszafelé már egyházi énekeket énekeltek, a templomot háromszor megkerülve vitték be az ágakat.

Virágvasárnap az ünnepre és a tavaszias időre való tekintettel igyekeztek az emberek, különösen a nők, nagyon szépen felöltözni. Ezen a napon a legünnepélyesebb viseletek kerültek elő. Sokszor erre az ünnepre készültek el a lányok új ruhái. A lányok és a fiatalabb menyecskék virágvasárnap különös előszeretettel vettek magukra fehér vagy világos és virágos ruhákat.

A barkát a nagymise előtt szentelte meg a pap, majd kiosztotta a híveknek. Ezután az ünneplő emberek barkával a kezükben, körmenetben megkerülték a templomot. Közben a templomajtót bezárták, vagy legalábbis becsukták. Amikor a körmenet eleje visszaérkezett a templom bejárata elé, a pap a körmeneti kereszttel háromszor megzörgette az ajtót. Erre az ajtót kinyitották. A hívek bevonultak a templomba, ahol meghallgatták a nagymisét.
A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására.
„Amikor meg lett szentelve, akkor egyet-egyet lenyeltünk, hogy ne fájjon a torkunk. Azt a szentelt pimpót megtartottuk a következő év húsvétjáig, s avva hevitették bé az ünnepi kalácsnak. A pimpóból a kép mellé szúrtak több szálat, ami a következő esztendő húsvétjáig ott volt, hogy távoltartsa a villámokat, betegségeket és újabban a sírokra is szoktunk egy-egy szálat szúrni, s evvel a templomban nyert érdemeket a holtakért ajánlják fel” (Istensegíts, Bukovina; Bosnyák S. 1977).

Sokfelé élt az a hiedelem, hogy a szentelt barkát nem szabad bevinni a házba, s ennek különféle magyarázatát adták. A szegedi tájon azért nem vitték a barkát a szobába, mert úgy hitték, hogy akkor sok lesz a légy a nyáron. A jászdózsaiak szerint elszaporodnának a legyek és a bolhák. A bukovinai magyarok szerint a tojásba fulladna a csirke, és a tyúkok sem kotlanának. A Tápió mentén pedig így figyelmeztettek: „Be ne vigyétek a házba, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás” (Barna 1985). A zempléni falvakban azonban beviszik a szentelt barkát a szobába, és a szentkép vagy a gerenda alatt tartják. Az ágakat a következő évig őrzik, majd tűzbe vetik, vagy a templomba viszik, hogy azután hamvazószerdán ennek a hamujával hamvazkodjanak.

A szentelt barkának az állattartásban jósló, varázsló, rontás elleni hatékonyságot tulajdonítottak. Medvesalján, Egyházasbáston a gazdasszony megszámolja, mert úgy hiszi, ahány szem van rajta, annyi kislibája lesz a tavaszon. Péterfalván (Gömör m.) rontás ellen szentelt barkával füstölték meg az ólak belsejét. Sándorfalván, Szeged környékén sertésvész ellen szentelt barkát tettek az ólküszöb alá.

A földműveléssel kapcsolatosan is hatékonynak tartották. Tajtiban (Gömör m.) a kert földjébe tűzik le, hogy elűzze onnan a férgeket. Turán a virágvasárnapot megelőző héten virágot ültetnek, hogy szép virágjuk legyen. A virágvasárnapot megelőző hetet virághétnek nevezték sokfelé, és alkalmas időnek tartották a virágmagok vetésére.

A legismertebb és általánosan elterjedt hiedelem szerint a villámcsapás, tűzvész ellen védi meg a házat, sőt jégeső ellen is hatásosnak tartották a kapufélfára tűzött barkát. Nagy viharban az andrásfalvi székelyek a pimpónak nevezett szentelt barkát meggyújtják,  hogy a házat megfüstölje, „akkor nem csapott be a házba a menkő” (Sebestyén Á. 1972).

A húsvéti ünnepkörben, így virágvasárnap is szokás volt, hogy a lányok – esetleg a legényekkel együtt – a tavasz behozatalának jelképeként zöld ágakkal, énekszóval vonultak végig a falu utcáin. A beregi Tiszaháton a múlt század elején még szokás volt a virágvasárnapi zöldágazás. Az eladósorú lányok felpántlikázott nagy zöld ággal, énekelve mentek végig a falu utcáin:
Zöüd ág, zöüd ág, zöüd levelecske,
Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta.
(Babus 1976)

Kalotaszegen virágvasárnap kimennek a fiatalok virágot szedni. Ez a szokás ma is él. Este egyikük házánál zenére táncolnak.

Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását.  Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük különbözhetett. Például Béden előbb villőztek, azután vitték a kiszét, Bodokon azonban a kiszejárás után villőztek.

A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, melyet kici, kiszőce, kicevice, banya néven is emlegettek. A lányok énekszóval vitték végig a falun, majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a különböző magyarázatok szerint a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett. A kiszi szó egyébként korpából készült savanyúlevest, jellegzetes böjti ételt jelent. A kiszejárást a bábu elkészítése, ruhájának összeszedése előzte meg. Deménden farsangi menyecskeviseletet adtak rá, Menyhén az az évben férjhez ment menyecske ruháját. Őrhalom, Hugyag, Ipolyvarbó községekben azonban az volt a szokás, hogy a kiszére csúnya, rossz ruhákat aggattak és bekormozták. Drégelypalánkon úgy hitték, hogy akik öltöztetik, még abban az esztendőben férjhez fognak menni. A kiszebábu mozgatásának, a falun való végigvitelének is jelentőséget tulajdonítottak. Ipolyszécsénkén úgy vélték, hogy aki elsőnek felkapja, hamarosan férjhez megy, Ipolybalogon pedig az a hiedelem élt, hogy amelyik faluvégről viszik, onnan hamarosan férjhez mennek a lányok. Ha véletlenül visszafordult a bábu, Horvátiban, Tompán attól tartottak, hogy visszajön a betegség a faluba, Kelenyén ez esetben a jégesőtől féltek. A kiszebábu megsemmisítése szertartásosan ment végbe. Levetkőztették, szétszedték, úgy dobták a vízbe vagy elégették, és akkor a tüzet körültáncolták. Ahol a kiszét vízbe vetették, a szalmából minden lány megragadott egy csomót, és például Menyhén a szalmacsomó elúszásából jósoltak a férjhezmenetelre. Felsőszemeréden, Honton, Horvátiban, Tompán a vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek.

A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, általában fűzfa, melyet felszalagoztak, esetleg kifújt tojásokkal díszítettek. Vicsápapátiban mondta egy asszony a villőágról, hogy az a „tavasz hirnöke, mentek a zöld ágban megmutatni, hogy jön a tavasz”.  A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott. Gerencséren a másfél méteres fákat a legények szerezték be a lányok számára. Fehér szalagokkal és kifújt tojásokkal díszítették. A 8–10 fős csoportok egyetlen villőfát vittek magukkal. Menyhén valamennyi lány kezében volt kisebb villőág. Énekük végeztével a gazdasszony letört egy kis gallyat az ágról; Menyhén megveregette a lányokat „Mind menjetek férjhez!” szavak kíséretében, Csitáron az ágról letört gallyat eltette, és a kikelt kislibákat átbújtatta alatta, hogy egészségesek legyenek.

A villőzés élő gyakorlata a kislányok szokásaként figyelhető meg. Kolonban ma már csak az ismerősök, rokonok ablaka alá mennek. Énekük azonban változatlanul ugyanaz, mint amit még 1897-ben jegyeztek le:

Villő, villő ki háza ez?
Biz a jámbor ember háza.
Falu végén selyemsátor
Villő, villö, selyemsátor.

Adjon kendtek tyúkmonyát,
Ha nem tojott a kakas,
Egye meg a farkas!

(Réső Ensel 1867)

Forrás: http://mek.niif.hu , http://budahazijudit.hu

Képforrás: internet

 

---

---