Nagyhét


nagyhét


 

A nagyböjt virágvasárnaptól húsvétig terjedő utolsó hete.

A természet újjászületésének időszaka, következésképp az emberi környezet megújulására és tisztítására is ragyogó alkalom. A parasztgazdák a nagyhéten iparkodtak rendbe tenni a portájukat. A faluközösségek szintén a nagyhéten végezték a közmunkák jelentős részét, például a határbeli utak javítását, a kutak tisztítását, az árkok újraásását.
Algyői hagyomány szerint a gazda a nagyhéten összerakta az udvaron a megtisztított szerszámait, és ünnepélyesen imádkozott fölöttük.
A katolikus egyház elvárta, hogy hívei évente legalább egyszer gyónjanak és áldozzanak. A gyónás időpontjául húsvét táját jelölte meg. A 20. század közepe előtt a magyar katolikus társadalom többsége ezt az előírást betartotta. Különösen betartotta a falusi parasztlakosság, amelynek körében a közösségi elvárás is serkentette a húsvéti gyónást és áldozást. A bűnöktől való megtisztulás hozzátartozott a hagyománytartó közösségek húsvéti magatartásformájához.
A családfő ügyelt arra, hogy a nagyhéten házanépének minden tagja meggyónjon, mert a régi felfogás szerint csak azok váltak méltóvá a húsvéti szentelt ételek elköltésére, akik a gyónás által a kegyelem állapotába jutottak. Általános szokás volt a nagyheti megkövetés. A gyónni indulók megkövették haragosaikat és családtagjaikat. Bocsánatukat kérték esetleges vétkeikért. A 20. század elején még akadtak olyan jámbor öregasszonyok, például a Tolna megyei Tamásiban, akik nagypéntek délután, Krisztus halálának órájában, a kálvária keresztje előtt térdelve magának Jézusnak gyónták meg bűneiket, és így mentek húsvétkor áldozni. Ez a gyónás valamiféle régi licenciátusi jámborság maradványának tekinthető. A nagyhéten a különböző vallásos társulatok és egyének is igyekeztek átélni Jézus szenvedéseit. Ennek érdekében rendszeresen stációt jártak és rengeteget imádkoztak. Előkerültek a különleges népi imádságok, például a pápaimádságok, az aranymiatyánk és hasonlók.

Nagycsütörtök
Az oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedéseinek kezdete. Nevezték zöldcsütörtöknek is.
A nagycsütörtöki nagymise glóriájára szólaltak meg utoljára a harangok és a csengők. Utána elhallgattak nagyszombat estéjéig. A nagycsütörtöki utolsó harangszóhoz sokféle hiedelem kapcsolódott. Például Kiskanizsán a harang szavára megrázták a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. A harangok némaságának idején kereplőkkel jelezték az időt és a szertartások kezdetét. A kereplést a gyerekek végezték a harangozó irányításával. A gonoszűzésben is szerepet játszó nagyheti kerepelés egyszerre volt szertartás és játék a gyerekek számára, akik kisebb csoportokba szerveződve felosztották egymás között a falut, és a harangozó jeladására kerepelve végigszaladtak a kiválasztott utcán. Közben kiabálták, hogy miért kerepelnek. Szolgálatukért a háziaknál tojást kaptak.
Evangéliumi indíttatású liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás. Évszázadokon át szerepelt hivatalos egyházi szertartásokban is. Általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, például koldus lábát. A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka lehet, hogy Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermek lábát mosta meg nagycsütörtökön. Istensegíts bukovinai székely faluban a módosabb gazdák megmosták 12 meghívott szegény ember lábát, és meg is vendégelték őket. Mindezek leegyszerűsödött változataként a 20. század elején szinte általánosnak mondható a kultikus hátterű nagycsütörtöki családi lábmosás.
Liturgikus eredetű, de mágikus gonoszűzéssel is összefonódó szokás a pilátusverés, pilátuségetés. Csanádapácán, Sükösdön nagycsütörtök délutánján, amikor a Jeremiás siralmait végző pap Jézus halálára emlékezve könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívek rövid ideig botokkal ütötték a templompadokat, mintha csak Pilátust vernék. Eperjesen ugyanekkor bekormozott képű suhancok óriási lármával pozdorjává verték a templom elé hordott üres deszkaládákat. Maradványaiból gyújtották meg a nagyszombati tűzszentelés tüzét. Bakonybélben nagycsütörtök este a legények kimentek a határban levő Borostyánkúthoz, ahol tüzet raktak és elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut.
Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este öregebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. Ájtatoskodásuk mindig csöndben történt. Soha nem a templomból indultak, hanem hazulról, magányosan vagy néhányan társulva. Jellegzetes evangéliumi ihletésű népi ájtatosságról volt tehát szó, amely a késő középkori licenciátus gyakorlatban gyökerezett.
A magyarok és a magyarsággal együtt élő délszlávok körében egyaránt elterjedt az a szokás, hogy nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalán a falvak és mezővárosok népe a közeli folyóbanmosakodott. Ez a rituális mosakodás mindig teljes csendben, szó nélkül történt. Az otthon maradottaknak vittek haza vizet. Néhol a lovakat is levezették ekkor a vízpartra. A nagycsütörtöki, nagypénteki folyóbeli mosakodásnak bajelhárító, betegségelhárító szerepet tulajdonítottak.

Nagypéntek
Jézus kereszthalálának emléknapja. A legnagyobb böjt és gyász ideje. A nap nevezetes templomi szertartása a csonkamise. A legtöbb templomban rendeztek passiójátékokat. A szerepek egyes családokban nemzedékről nemzedékre öröklődtek.
A korábbi évszázadokban az iskolák rendszeresen mutattak be nagypénteken misztériumjátékokat, amelyeket – például a Székelyföldön – a falvak összesereglett népe is megtekintett. A 18. század elején előfordultak Magyarországon nagypénteki töviskoronás, önostorozó, kereszthordozó körmenetek. Az egyházi hatóságok azonban e flagelláns körmeneteket a 18. század közepére általában betiltották.
A nagypénteki közösségi vagy egyéni ájtatosságban nagy szerepe volt a kálváriának, illetve a stációjárásnak, valamint a templomi szent sírnak. Jámbor asszonyok egész éjszaka virrasztottak a szent sír körül. Különleges imákat mondtak, végezték a fájdalmas olvasót és Mária-siralmakat énekeltek. Énekeik, legendás történeteik legtöbbször túlléptek az evangéliumok világán, és az apokrif hagyományból merítettek. A szent sír őrzése hajdan a céhtagok, illetve a jámbor társulatok tagjainak kötelessége volt. Az istensegítsi székelyek, valamint a szegedi eredetű szajániak, ha meglátogatták a szent sírt, tojást tettek melléje.

Nagyszombat
Az északi csángók nyelvében: húsvét szenvedje. A liturgikus reform előtt a nagyszombati templomi szertartásokat viszonylag kevés hívő jelenlétében, délelőtt tartották. Késő délutánra, estére csak a feltámadási körmenet maradt. Ezen viszont részt vett a hívők nagy többsége.
A népi hagyományvilágra is kiható jellegzetes nagyszombati szertartás a tűzszentelés, illetve az új tűz kultusza. Sokféle változata, hagyománya alakult ki országszerte. A szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették. Göcsejben a temető korhadt, régi fakeresztjeit tüzelték el ilyenkor. A megszentelt tűz lángjainál vagy parazsánál gyújtották meg a templom hatalmas húsvéti gyertyáját.
A szentelt tűz maradványait – andrásfalvi kifejezéssel élve, a júdásszenet – a hívek hazavitték házaikba, és nagyon sokféle célra használták. Sok háznál tartották azt a régi szokást, hogy nagycsütörtöktől nagyszombat estig nem tüzeltek. Nagyszombaton az új tüzet a templom elől hazavitt szentelt parázzsal gyújtották meg. Ezen főzték a húsvéti ételt. A megszentelt tűz parazsának és eltett szenének a nép szentelmény jelleget tulajdonított. Tettek belőle a jószág itatóvizébe és istállójába, szétszórták a házban és a földeken. Vihar idején a tűzbe tették, hogy a villám elkerülje a házat.
Másik fontos nagyszombati szertartás a vízszentelés, egészen pontosan a templom keresztelővizének megszentelése. Régen ez együtt járt a házak megszentelésével és a középkorban talán a felnőttek valóságos keresztelésévél is. Valószínűleg ezzel magyarázható a keresztszülő–keresztgyerek viszony húsvéti megélénkülése, a keresztgyerekek húsvéti megajándékozása. A nagyszombaton szentelt vízhez sokféle hagyomány kapcsolódik. Általános az az elképzelés, hogy akit az új vízben először keresztelnek meg, szerencsés lesz egész életében. A hívek vittek haza a nagyszombati szenteltvízből. Néhol a gyerekek piros tojásért hordták a házakhoz. Egészségvédő céllal ittak belőle. Gyógyítottak és különböző varázscselekményeket végeztek vele.
A nagyszombat leglátványosabb vallásos szertartása a feltámadási körmenet. A középkorban húsvét hajnalán tartották, és ősi soron kapcsolatba hozható a húsvéti határjárás szokásával. Az újkorban az egyház előrehozta nagyszombat estéjére. A feltámadási körmenet jellegzetesen közép-európai: magyar, osztrák, német katolikus szertartás. Mindig hatalmas élményforrást jelentett a hagyományos életformában élő falusi és mezővárosi közösségek tagjai számára. Útvonala, belső rendje, formája, funkciói, a résztvevők elvárt öltözködése és viselkedése tájilag sokféle változatot mutat. Sokféle dallamvariáns jellemzi a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdetű régi éneket is, amelyet a körmenet résztvevői énekeltek. A Jászságban és Tápén, de bizonyára hajdan másutt is, az asszonyok, még a legöregebbek is, tiszta fehér ruhában vettek részt a feltámadási körmeneten. Bélapátfalván fehér kendőt kötöttek a fejükre. Vásárosmiskén a lányok fehér szalaggal kötötték át a derekukat, és kibontott hajjal mentek a menetben. Kalocsán viszont a lányok is bekötött fejjel vettek részt a feltámadási szertartásokon. A körmenetben legtöbbször a falu legtekintélyesebb embere, például a bíró vitte a Feltámadt Krisztus szobrát. Másutt az kapta ezt a megtisztelő feladatot, aki a passióban a Jézust énekelte. Megtisztelő feladatnak számított a húsvéti gyertya hordozása is. A körmenet útvonalán az ablakokban gyertyák égtek, emelve a szertartás fényét.
Nagyszombaton véget ért a negyvennapos nagyböjt. A feltámadási körmenet után a hazatérő családok, legalábbis az utóbbi évszázadban, ünnepélyesen elfogyasztották a nagyrészt sonkából és tojásból álló húsvéti vacsorát.

Húsvét Vasárnapja
A nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka különleges népi ájtatossága volt a jézuskeresés, istenkeresés, szentsír-keresés. Sokféle változata és formája alakult ki.
Az Ipoly menti falvakban nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekezetek össze a hívek. Arra törekedtek, hogy lehetőleg a falu apraja-nagyja ott legyen. Az előimádkozó vezetésével az alkalomhoz illő különleges imádságokat mondtak a templom ajtajában, majd körmenetben énekelve végigjárták a falubeli és a határban lévő kereszteket. Mindegyiknél imádkoztak. A legtávolabbi keresztnél előzőleg valaki elrejtette a feltámadt Krisztus szobrát. Az éjszakai körmenet megtalálta és valóságos diadalmenetben vitte vissza a templomba. Ezután a temetőbe ment a menet, ahol mindenki leült a hozzátartozója sírjára, kezében tartva csonkig égő gyertyáját. Az előimádkozó vezetésével imádkoztak hajnalig.
Litke palócai a templomban ájtatoskodtak virradatig. Ekkor megmosakodtak a patakban, amely hitük szerint húsvét reggelén aranyvízzé változott.
Székelyudvarhelyen a 19. században még a céhtagok indultak Jézust keresni húsvét hajnalán. Lóháton mentek, zászlóikat a céhmesterek vitték. Szokásuk középkori liturgikus hagyomány folytatása. A feltámadt Krisztus szobrát búzában találták meg, és a lovasok, Jézus katonái a város szélén álló Jézus-kápolnához vitték. A megtalálás hírére ide processzió jött ki a városból, majd a szobrot nagy lövöldözések közepette processzióval bevitték a városi templomba.
A középkorban egész Magyarországon elterjedt szokás volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. Erre utal, hogy a 19. század végén a Kárpát-medence legkeletibb és legnyugatibb szögletében, valamint katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt előfordult. Legtöbbször férfiak vettek részt a határkerülésben. Járhattak gyalog és lovon egyaránt. Nagy lármával, zajjal haladtak. Közben azonban énekeltek és imádkoztak is. A szokás néhol összekapcsolódott a határbeli kutak és források tisztításával. A határkerülők járhattak nagyszombat estéjén, nagyszombat éjszakáján, de volt példa a vasárnap délelőtti határjárásra is. A katolikus határkerülésnek, miként minden körmenetnek, ősi soron a megszentelt bekerítés, a mágikus körbefoglalás, a veszedelmek és a gonosz távol tartása volt a célja. A húsvéti határkerülést gyakran emlegették a 18. századi határperekben, mint egy-egy földdarab hovatartozását bizonyító cselekményt .
A húsvéti ételszentelés vagy ételáldás országszerte elterjedt szentelmény. A megszentelt húsvéti ételeket a régi magyar nyelvben a vallon eredetű kókonya szóval jelölték. Hasonló jelentésű volt keleten a görög katolikusoknál és a moldvai csángóknál a páska. Az ételszentelésnek nem volt előírt egységes időpontja. Egyes helyeken húsvét vasárnapján, a reggeli mise után, másutt a nagymise után került sor az ételszentelésre. Ismét másutt szombaton délután és este történt a szentelés, hogy a feltámadás után már fogyasztani lehessen a megszentelt ételeket.
A megszentelendő ételeket, általában tojást, sonkát, kalácsot, tormát, sót, kosárba rakták és szép szőtt vagy hímzett terítőkkel takarták le. A kosarakat a templomban, a padok mellé, újabban az oltár elé tették. Általánosnak mondható szokás, hogy a megszentelt ételeket tartalmazó kosárral a lányok és asszonyok siettek, sőt legtöbbször szaladtak hazafelé. A hazaérkezés időtartamához ugyanis rengeteg olyan képzet kapcsolódott, amely a szaladást serkentette. Például úgy vélték, hogy aki gyorsan ér haza, a munkában is ügyes lesz. Aki utoljára ér haza, abban az esztendőben meghal stb. Sokféle képzet kapcsolódott a megszentelt ételek fogyasztásához és maradékaihoz is. A néphit szerint például a megőrzött szentelt sonkacsont az istállóba téve védi az állatokat a boszorkányoktól. A szentelt tojás héja a szántóföldre szórva távol tartja a kártevőket. A szentelt kalács maradéka tűzvész idején hasznos stb.

Húsvéthétfő
Ritkábban vízbevető hétfőnek nevezik. Az utóbbi elnevezés a húsvéti locsolkodásra utal, amellyel itt nem foglalkozunk, lévén teljesen világi szokás. Ezen a napon a templomokban az emmausi tanítványokról szóló evangéliumot olvasták. Ezért nevezték a dunántúli német falvakban emmausjárásnak, emmausba menésnek azokat a vidám, majálisszerű mulatságokat, összejöveteleket, amelyeket húsvéthétfőn rendeztek a pinceszereken, szőlőhegyeken vagy a falvak melletti legelőkön és ligetes erdőkben.
A húsvét utáni szerdát szárazszerdának, a pénteket ebijesztő pénteknek nevezték. Szárazszerdán sokfelé még nem dolgoztak. Ez a tény őrzi az egykori húsvét utáni megszentelt nyolcad emlékét. A húsvét utáni hetet fehérhétnek hívták, amely a fehérvasárnappal zárul.

Fehérvasárnap
A húsvét utáni vasárnap. Ormánsági neve: mátkázó vasárnap. A moldvai csángók nyelvében: mátkaváltó vasárnap. Az utóbbi két elnevezés arra utal, hogy ezen a vasárnapon választottak komát és mátkát a fiatalok.
Sok faluban rendszeresen fehérvasárnap tartották a gyerekek elsőáldozását.

Forrás: http://mek.niif.hu

Képforrás: internet



Reply